Sziasztok!
Most már kicsúsztam mindenfajta megengedhető időkeretből, úgyhogy talán már csak néhányan, a legkitartóbbak néznek fel a blogomra: Nekik szóljon ez a bejegyzés.
Miért nem írtam? Mert nem történt semmi? Ez nem is lenne igaz, mert végülis azért csak jártam 5 országban az elmúlt hetekben. Mert nem volt hangulatom hozzá? Igen, és ez nem is szorul különösebb magyarázatra. Nem voltam képes vidító-moslyogtató dolgokat írni Nektek, ami eddig mindig is célom volt. Ne haragudjatok!
De kezdjük az elején, pontos időpont nélkül...gondolom sejtitek, hogy az elmúlt két hónapból fogok kiragadni részleteket. Voltam egy hétvégét Manchesterben. Ahogy sok minden mást is, ezt is nagynénimnek köszönhetem. Remek idő, és egy meglepően szép városkép fogadott minket pénteken, ezen a csúnyának gondolt helyen. Tiszta és szép utcák, hangulatos pubok, a férfiak nagy része pólóban (6-8 fok volt ott ekkor). Az emberek valami egészen érdekes nyelvet beszéltek itt, ami távolról sem hasonlított az angolra (azért pár szót néha elcsíptünk), de lehet, hogy csak ez a nagy hőség ment az agyukra egy kicsit. Szombaton kilátogattunk a Manchester Utd-Norwich City bajnokira, hogy megnézzük, hogy labdáznak a srácok. Elég ügyetlenek voltak, de végül a United csak begyötört valahogy négy gólt, úgyhogy örülhettünk mi is, meg a többi 75000 szurkoló is, hogy történt végre valami, és a 3 pont is megvan. Érdekes amúgy, hogy a United meccsekre szinte csak bérlettel és óriási szerencsével (ahogy mi) lehet bejutni, és a meccseken szinte kivétel nélkül teltház van...
Ez a manchesteri túra szinte még véget sem ért, visszajutottam Göttingenbe, és másnap már indultam is az éjszakai vonattal Párizsba. Egy alvókocsis vagonban utaztam, ahova én szálltam fel utoljára. Ennek eredményeképp a 6 fős szalonomban teljes sötétség és 5 horkoló ember fogadott, de nem estem kétségbe, úgyhogy fölmásztam a harmadikra , és befészkeltem magam az ismeretlen és szűk alvóhelyemre, ahol csak reméltem, hogy nem eszik meg engem valami szörny, akitől kis koromban mindig féltem a sötétben. Meglepetésemre reggel épségben ébredtem, és rövidesen megérkeztem a gyönyörű Párizs nagyon ronda pályaudvarára, arra, amelyik nagyon messze volt attól, ahonnan tovább akartam utazni Montpellierbe. Én jobban tudtam franciául, mint az ottaniak átlagban angolul, ami azért elég aggasztó volt eleinte, de ennek ellenére valahogy fölkerültem egy TGV-re, ami elröpített Montpellierig. Közben egész jól elbeszélgettem egy fekete gyerekkel, aki az előbb említett átlagot képviselte angoltudás terén, de nagyon hálás volt, hogy ilyen érdeklődő voltam (hiszen ismertek). Montpellierben találkoztam Felipével, aki épp 3 napos barcelonai túrájáról érkezett oda. Nagyon megörültünk egymásnak, és körbe is szaladtunk ezen a szép kis városkán. Egyetlen problémája volt a helynek, ami fölött azóta sem tudok napirendre térni, az a minden második lépésnél riasztóan szembeötlő és büdös kutyagumi. Skandallum.Úgyhogy egy éjszaka után tovább is utaztunk busszal Millauba, ahonnan egyből a csodálatos Gorges du Tarn nevezetű mászóhelyet akartuk célba venni. Na félre ne értsen senki, nem a kutyaürülék miatt döntöttük úgy, hogy itt akarunk mászni, hanem mert már 2 hónapja kitaláltuk, hogy Dél-Franciaországban fogunk mászni, Montpellier, Marseille és Avignon környéki mászóhelyeken. Sajnos ez csak terv maradt. Egy napos millaui tartózkodás után, mikor továbbra is vígasztalanul esett az eső (és a korábbi előrejelzésekel ellentétben a folytatás sem volt bíztatóbb), lefújtuk a túrát. Én gyorsan hazatelefonáltam, hogy megkérdezzem, hol van ezidőtájt jó idő Európában. Apukámtól azt a választ kaptam, hogy Barcelonában. Mivel Felipe épp pár napja volt ott, a barátnője pedig épp Montpellierben volt, szétváltak útjaink: Felipe az esős Montpellierbe (milyen őrültségekre képes az ember, ha nőről van szó...), én pedig egy igen gyors vonattal Barcelonába száguldottam. Itt remek szállásom volt egy hostelben, de ami még ennél is felemelőbb volt: 23 fok, és napsütés fogadott. Mivel erre Göttingenben még július közepéig várni kell, kihasználtam az alkalmat, és pólóban-rövidnadrágban körbegyalogoltam ezt a remek várost. Nehéz szavakba önteni: pálmafák, narancsfák, szép nők, szép tenger, szép épületek, hangulatos éttermek, gördeszkások-korisok-bringások mindenhol. Egy mozgó-élő-fiatalságtól pezsgő város, nagyrészt modern építészeti csodákkal, mindenek előtt persze Gaudi alkotásaival. Három nap semmi alatt röppent el itt, még úgy is, hogy a nap nagy részében egyedül voltam, és csak este sikerült néhány angollal legurítani egy, kötőjel kettő sört. A pénzem sajnos elfogyott, úgyhogy Párizs felé vettem az irányt egy a gyorsnál is sebesebb, de még annál is drágább (csak a helyjegyért fizettem külön, egyébként interrail pass-szal utaztam) vonattal. Párizsból egy okosan elbliccelt helyjeggyel 50 perc alatt a majd' 200 kilométerre lévő Le Mansba utaztam (a TGV tényleg gyors), ahol meglátogattam drága apukámat, aki épp konferencián volt itt. Kicsit tájidegennek (igen, ez rá a legjobb szó) éreztem magam, nálamnál átlagban 40 évvel idősebb matematikusok között ebédelve, eléggé sáros vándorruhában, de a helyzetnek megvolt a maga a varázsa (ilyen szürreális helyzetekbe is csak én kerülhetek bele..).
A rövid kitérő után egy éjszakai vonattal Göttingenbe utaztam: itt - 8 fok és hó fogadott. Ez remek idő olyankor, amikor az ember nem tud elmenni síelni, és hógyolyózni is csak azzal a hóemberrel tud, amit ő maga épített, mivel más nincs a városban ilyenkor. Valahogy azért átvészeltem ezt a 2 hetet, és még olyan dolgokkal is egész jól haladtam, mint például a szakdolgozatom. Ez végülis nem is ártott, ha már ezért jöttem ki ide.
Kifejezetten örültem tehát, hogy a magányos Göttingából végre hazamehettem egy hétre. Itt sok szeretet, és vidám ember fogadott, vagy lehet, hogy csak ennyit láttam a szép hazámból, amit csak külföldről kezdtem el értékelni igazán. Az otthoni történésekkel most nem untatnék senkit, de ezen egy hét evés-ivásnak az eredményéről csak annyit mondanék, hogy nem fogytam le. Dagadt a keblem, hízott a májam, és hasonlók. Köszönöm mindenkinek ezt a remek hetet, és sajnálom, hogy nem sikerült sokakkal találkoznom...
De azóta már el is telt egy hét. Ezalatt háromszor bouldereztem sziklán. Ilyet nem csináltam, mióta októberben beköszöntött a tél. Nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire jó volt friss tavaszi levegőt szívni, ugrándozó őzeket látni, és hódolni egyik kedvenc hobbimnak, a mászásnak. Szerencsére az új mászótársam, Fabi, teljesen elvetemült, van kocsija, és ismeri a terepet, mellesleg sokkal jobban mászik nálam. Lassan a német mászószleng is ragad rám, mert hiszen a mászást is csak a nyelvtanulás miatt csinálom, ezt tudjátok.
Rövid történet: pénteken ünnepeltük Felipe szülinapját, de ezek a latinok nem bírják a pálinkát...
Ma elkezdődött a második félév is. Próbáltam minimális számú órát felvenni, hogy többet tudjak foglalkozni a szakdolgozatommal, de talán a blogírásra is több időm fog jutni:)
addig is pár kép, a fentebb leírtakkal kapcsolatosan, a teljesség igénye nélkül:
Most már kicsúsztam mindenfajta megengedhető időkeretből, úgyhogy talán már csak néhányan, a legkitartóbbak néznek fel a blogomra: Nekik szóljon ez a bejegyzés.
Miért nem írtam? Mert nem történt semmi? Ez nem is lenne igaz, mert végülis azért csak jártam 5 országban az elmúlt hetekben. Mert nem volt hangulatom hozzá? Igen, és ez nem is szorul különösebb magyarázatra. Nem voltam képes vidító-moslyogtató dolgokat írni Nektek, ami eddig mindig is célom volt. Ne haragudjatok!
De kezdjük az elején, pontos időpont nélkül...gondolom sejtitek, hogy az elmúlt két hónapból fogok kiragadni részleteket. Voltam egy hétvégét Manchesterben. Ahogy sok minden mást is, ezt is nagynénimnek köszönhetem. Remek idő, és egy meglepően szép városkép fogadott minket pénteken, ezen a csúnyának gondolt helyen. Tiszta és szép utcák, hangulatos pubok, a férfiak nagy része pólóban (6-8 fok volt ott ekkor). Az emberek valami egészen érdekes nyelvet beszéltek itt, ami távolról sem hasonlított az angolra (azért pár szót néha elcsíptünk), de lehet, hogy csak ez a nagy hőség ment az agyukra egy kicsit. Szombaton kilátogattunk a Manchester Utd-Norwich City bajnokira, hogy megnézzük, hogy labdáznak a srácok. Elég ügyetlenek voltak, de végül a United csak begyötört valahogy négy gólt, úgyhogy örülhettünk mi is, meg a többi 75000 szurkoló is, hogy történt végre valami, és a 3 pont is megvan. Érdekes amúgy, hogy a United meccsekre szinte csak bérlettel és óriási szerencsével (ahogy mi) lehet bejutni, és a meccseken szinte kivétel nélkül teltház van...
Ez a manchesteri túra szinte még véget sem ért, visszajutottam Göttingenbe, és másnap már indultam is az éjszakai vonattal Párizsba. Egy alvókocsis vagonban utaztam, ahova én szálltam fel utoljára. Ennek eredményeképp a 6 fős szalonomban teljes sötétség és 5 horkoló ember fogadott, de nem estem kétségbe, úgyhogy fölmásztam a harmadikra , és befészkeltem magam az ismeretlen és szűk alvóhelyemre, ahol csak reméltem, hogy nem eszik meg engem valami szörny, akitől kis koromban mindig féltem a sötétben. Meglepetésemre reggel épségben ébredtem, és rövidesen megérkeztem a gyönyörű Párizs nagyon ronda pályaudvarára, arra, amelyik nagyon messze volt attól, ahonnan tovább akartam utazni Montpellierbe. Én jobban tudtam franciául, mint az ottaniak átlagban angolul, ami azért elég aggasztó volt eleinte, de ennek ellenére valahogy fölkerültem egy TGV-re, ami elröpített Montpellierig. Közben egész jól elbeszélgettem egy fekete gyerekkel, aki az előbb említett átlagot képviselte angoltudás terén, de nagyon hálás volt, hogy ilyen érdeklődő voltam (hiszen ismertek). Montpellierben találkoztam Felipével, aki épp 3 napos barcelonai túrájáról érkezett oda. Nagyon megörültünk egymásnak, és körbe is szaladtunk ezen a szép kis városkán. Egyetlen problémája volt a helynek, ami fölött azóta sem tudok napirendre térni, az a minden második lépésnél riasztóan szembeötlő és büdös kutyagumi. Skandallum.Úgyhogy egy éjszaka után tovább is utaztunk busszal Millauba, ahonnan egyből a csodálatos Gorges du Tarn nevezetű mászóhelyet akartuk célba venni. Na félre ne értsen senki, nem a kutyaürülék miatt döntöttük úgy, hogy itt akarunk mászni, hanem mert már 2 hónapja kitaláltuk, hogy Dél-Franciaországban fogunk mászni, Montpellier, Marseille és Avignon környéki mászóhelyeken. Sajnos ez csak terv maradt. Egy napos millaui tartózkodás után, mikor továbbra is vígasztalanul esett az eső (és a korábbi előrejelzésekel ellentétben a folytatás sem volt bíztatóbb), lefújtuk a túrát. Én gyorsan hazatelefonáltam, hogy megkérdezzem, hol van ezidőtájt jó idő Európában. Apukámtól azt a választ kaptam, hogy Barcelonában. Mivel Felipe épp pár napja volt ott, a barátnője pedig épp Montpellierben volt, szétváltak útjaink: Felipe az esős Montpellierbe (milyen őrültségekre képes az ember, ha nőről van szó...), én pedig egy igen gyors vonattal Barcelonába száguldottam. Itt remek szállásom volt egy hostelben, de ami még ennél is felemelőbb volt: 23 fok, és napsütés fogadott. Mivel erre Göttingenben még július közepéig várni kell, kihasználtam az alkalmat, és pólóban-rövidnadrágban körbegyalogoltam ezt a remek várost. Nehéz szavakba önteni: pálmafák, narancsfák, szép nők, szép tenger, szép épületek, hangulatos éttermek, gördeszkások-korisok-bringások mindenhol. Egy mozgó-élő-fiatalságtól pezsgő város, nagyrészt modern építészeti csodákkal, mindenek előtt persze Gaudi alkotásaival. Három nap semmi alatt röppent el itt, még úgy is, hogy a nap nagy részében egyedül voltam, és csak este sikerült néhány angollal legurítani egy, kötőjel kettő sört. A pénzem sajnos elfogyott, úgyhogy Párizs felé vettem az irányt egy a gyorsnál is sebesebb, de még annál is drágább (csak a helyjegyért fizettem külön, egyébként interrail pass-szal utaztam) vonattal. Párizsból egy okosan elbliccelt helyjeggyel 50 perc alatt a majd' 200 kilométerre lévő Le Mansba utaztam (a TGV tényleg gyors), ahol meglátogattam drága apukámat, aki épp konferencián volt itt. Kicsit tájidegennek (igen, ez rá a legjobb szó) éreztem magam, nálamnál átlagban 40 évvel idősebb matematikusok között ebédelve, eléggé sáros vándorruhában, de a helyzetnek megvolt a maga a varázsa (ilyen szürreális helyzetekbe is csak én kerülhetek bele..).
A rövid kitérő után egy éjszakai vonattal Göttingenbe utaztam: itt - 8 fok és hó fogadott. Ez remek idő olyankor, amikor az ember nem tud elmenni síelni, és hógyolyózni is csak azzal a hóemberrel tud, amit ő maga épített, mivel más nincs a városban ilyenkor. Valahogy azért átvészeltem ezt a 2 hetet, és még olyan dolgokkal is egész jól haladtam, mint például a szakdolgozatom. Ez végülis nem is ártott, ha már ezért jöttem ki ide.
Kifejezetten örültem tehát, hogy a magányos Göttingából végre hazamehettem egy hétre. Itt sok szeretet, és vidám ember fogadott, vagy lehet, hogy csak ennyit láttam a szép hazámból, amit csak külföldről kezdtem el értékelni igazán. Az otthoni történésekkel most nem untatnék senkit, de ezen egy hét evés-ivásnak az eredményéről csak annyit mondanék, hogy nem fogytam le. Dagadt a keblem, hízott a májam, és hasonlók. Köszönöm mindenkinek ezt a remek hetet, és sajnálom, hogy nem sikerült sokakkal találkoznom...
De azóta már el is telt egy hét. Ezalatt háromszor bouldereztem sziklán. Ilyet nem csináltam, mióta októberben beköszöntött a tél. Nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire jó volt friss tavaszi levegőt szívni, ugrándozó őzeket látni, és hódolni egyik kedvenc hobbimnak, a mászásnak. Szerencsére az új mászótársam, Fabi, teljesen elvetemült, van kocsija, és ismeri a terepet, mellesleg sokkal jobban mászik nálam. Lassan a német mászószleng is ragad rám, mert hiszen a mászást is csak a nyelvtanulás miatt csinálom, ezt tudjátok.
Rövid történet: pénteken ünnepeltük Felipe szülinapját, de ezek a latinok nem bírják a pálinkát...
Ma elkezdődött a második félév is. Próbáltam minimális számú órát felvenni, hogy többet tudjak foglalkozni a szakdolgozatommal, de talán a blogírásra is több időm fog jutni:)
addig is pár kép, a fentebb leírtakkal kapcsolatosan, a teljesség igénye nélkül:
Pedig csak falfestmény-Montpellier.
Pedig csak falfestmény-Montpellier.
Robi Millauban.
Tetszett ez a vízvezeték.
Barcelona.
Ez még Millau.
Megehüdtem.
Nem igaz, hogy mennyi narancs van Barcelonában, és senki nem szedi le.
A Barcelonai Egyetemen.
Barcelona a Parc Güellből.
Parc Güell alulról...Gaudi alkotása.
Hőségriadó, 8 fok, irány boulderezni!
Mi az, hogy vezetőség :D (=pékek)?????? És egyébként is egy remekmű.
Remek plafon!
Remélem azért végig bírtátok olvasni. Nagyon igyekeztem,
puszi és ölelés,
Robi-Bobi-Rambi
u.i. Bearanyozta a mai napomat egy képeslap-köszönöm Nektek! Katát pedig külön köszönet illeti, ugyanis ő sarkallt arra, hogy végre írjak a blogba! Köszönöm!
