Alpon-bokron át

Sziasztok, kedves-kitartó olvasóim!!!

Nem kényeztettelek el benneteket el az utóbbi időben sok bejegyzéssel, és ami volt, az is inkább szomorú volt, mint jókedvre derítő. Sajnálom.

A németekkel kapcsolatos kritikáimat többen nem nézték jó szemmel, így ezeket a továbbiakban megtartanám magamnak. Mindenesetre az utóbbi másfél hónapban a németekkel kialakított szociális kapcsolataim terén mindenképp áttörés történt: két évfolyamtársammal, akik szintén a tanszéken írják szakdolgozatukat, egész jóba lettem, gyakran ebédelünk együtt, ide-oda meg is hívnak, sőt mi több, egyszer már bulizni is elmentünk több évfolyamtársunkkal együtt. Minden ilyen apróságot értékelni kell, és én így is teszek. Ezen kívül szerényen telnek a mindennapok, sajnos most kevesebb mászással-Felipével lógással, és több munkával, de ezt is élvezem valamilyen szinten. Itt igazából nincs nyár, de fájna is a szívem, ha strandidőben bent kéne ülnöm az egyetemen.


Három hete, szombaton elmentünk két másik magyarral Bambergbe, ahol egy csodálatos napot töltöttünk. Ez a város külvárosaival kb. 120000 lakost számlál, és a németországi városok legnagyobb történelmi óvárosát tudhatja magáénak. Emellett tele van sörfőzdékkel, virágokkal, és persze sörmámoros-vidám turistákkal. Képek a bejegyzés végén:)

Majd' 10 hónapnyi böjt után végül kijutottam terepre is. A Harz előterében kalapáltunk egy hétvégét, és ez elég volt ahhoz, hogy végre újra geológusnak érezzem magam. A többieket nem hozták annyira lázba a látottak, de be kell látni: a német és magyar geológusok nem különböznek kevésbé egymástól, mint a német és magyar emberek általában.

A Harzban végzett bemelegítés tökéletes volt, életem következő nagy kalandjához. Elutaztam ugyanis egy hétre Svájcba. Hannoverbe mentem vonattal, onnan busszal Berlinbe. Dugóba kerültünk az autópályán, emiatt csak éjjel 2-kor értem a német fővárosba, így éjszakai közlekedés híján az utcán töltöttem két órát az első metróra várva. Érdekes emberekkel ismerkedik meg az ember egy júniusi kedden, éjjel 2 és 4 között, Berlinben - de erről talán majd máskor. Kora reggel első metróval-busszal irány a reptér, majd repülés Genfbe. Itt várnom kellett a többiekre, akik Budapestről jöttek. Sajnos nem jött meg a csomagjuk egy része, csak 3 órával később. Persze a várakozás ellenére nagyon örültem nekik: 15 magyar geológus, akikkel életünk eddigi egyik legjobb terepgyakorlatára érkeztünk Svájcba. Három napot töltöttünk a Rhone-völgyében, Sionban. Innen tettünk túrákat a környéken, és nem hittünk a szemünknek. Amit itt geológiából láttunk, az maga volt a csoda. Ezt most nem részletezném, inkább majd személyesen annak, akit érdekel:). De meg kell mondjam, hogy már önmagában a táj is annyira gyönyörű volt, hogy egyszerűen nem lehetett hozzászokni. A gleccserek, a hegyi legelők virágai, a bárányok, a mormoták, a száz meg száz patak és vízesés egyszerűen annyira meseszerűvé tette ezt a helyet, hogy egyszerűen 10 nappal a terepgyakorlat után is a hatása alatt vagyok. A sioni napokat követően Zermattba mentünk. Itt 2 éjszakát töltöttünk, az előzőekhez hasonlóan itt is kempingben. Zermatt persze sokak számára már ismert, mint ahogy a Matterhorn is, amelynek lábánál található. A Matterhorn az Alpok legismertebb hegycsúcsa. Már-már kihívóan csábítja az embert, hogy megmássza, de most még nem kezdődött el a szezon, úgyhogy csak ezért nem másztuk meg. Meg kellett elégedjünk a környéken tett túrákkal, és geologizálással. De a látvánnyal itt sem lehetett betelni. Azt hittük volna, hogy ezt már nem lehet tovább fokozni, pedig de. A második Zermattban töltött éjszaka után fölkerekedtünk, és 1500 m szintkülönbséget legyűrve felmentünk a majd' 3000 m magasan lévő Weisshorn hüttéhez. A Weisshorn is egy 4000-es csúcs, és elvileg még a Matterhornnál is nehezebb megmászni. Mi ezzel szintén nem próbálkoztunk, csak élveztük a hütte nyújtotta luxust. Egy állandóan nyitva álló, kétszintes házat kell elképzelni, lent egy közösségi szobával és konyhával, fent egy 18 férőhelyes alvószobával. Kint már koraeste fagyott, úgyhogy vizet mohákból és hóolvasztásból nyertünk. A havat egy vassparhelten olvasztottuk. A kártyázásnál gázlámpával világítottunk. Reggel felkeltünk, és az összes felhő alattunk volt a völgyekben. Azt kérdeztem ekkor magamban: tényleg létezik ilyen szép? És én tényleg látom?
Minden csodának vége szakad egyszer, ahogy Weisshorn hüttét is elhagytuk egy nap után. Egyet aludtunk a Genfi-tó partján még, amiben persze másodmagammal megfürödtem. Ekkor azt kérdeztem magamban: létezik ilyen hideg víz? És az, hogy én épp benne fürdök? Az elsőre nemmel válaszoltam, úgyhogy ordítva rohantunk ki 10 másodperc után. De fürödtünk a Genfi-tóban, és ez a lényeg.

Egy ilyen utazás után még meséljek arról, hogy mit csináltam az elmúlt egy hétben? Dehogy, inkább küldök

nektek pár képet:) 

 "Ördög-fal"-Harz előtér

 ördög:)

 Bamberg

 Bamberg-kajak

 Bamberg-rózsa

 Rhone-völgy

 Lag d'Emosson

 Redő-cske

 úton-útfélen

 mormota-úr

 virágos láda

 fárasztó geológus élet

 Ági örül

 ördögszántás

 a "Matyi"

 út a Hörnli-hüttéhez (Matterhorn)

 pózolj Matterhornnal-megunhatatlan

 szép?

 bárány-urak-ilyen aranyos nincs

 csoda?

 nehéz az út a hüttéhez

napfelkelte a felhők felett

Három hét és megyek haza? El sem hiszem, annyira boldog vagyok!!!!

puszi-ölelés-szeretet-világbéke:

Robi-Bobi-Rambi

Rock and rock

Sziasztok!

Remélem jól vagytok. Nagyon hiányoztok, alig várom már, hogy hazamenjek. Nem mintha panaszkodnom kéne, nagyjából stressz nélkül, szerényen töltöm mindennapjaimat. Szakdolgozattal foglalkozom, dolgozom, mászom. Megyek erre-arra, bringával, vonattal, futva, ahogy épp kedvem tartja. Járok az erasmusosokkal kocsmába, néha bulizni is. Sajnos velük a viszonyom Felipét kivéve (aki mostanában nem nagyon van itt) elég felszínes, a németekkel pedig nagyjából semmilyen viszonyom nincsen.

8 havi tapasztalat alapján engedtessék meg nekem, hogy jellemezzem a németeket (ez egy szubjektív vélemény, a mintavétel pedig nem reprezentatív): zárkózottak, a liberalizmus álcája mögé bújva kirekesztőek (a varázsszót itt nem mondom ki, ezt úgyis olvasni a német médiában, legfőképp Magyarországgal kapcsolatban), motiválatlanok, nincs humorérzékük, nem tudnak táncolni, borzalmas a "zene"-i ízlésük, a nők nem tudnak öltözködni. Sótalan, unalmas népség. Emellett persze rengeteg pozitív jelzővel is illethetném őket, de most épp kritikus hangulatban vagyok.

Ha már a németeknél tartunk, két hét múlva kerül megrendezésre a városi futóverseny (10,5 km), és a lakótársam kihívott, hogy versenyezzünk. Szóval most a futás is hangsúlyosabban szerepel az órarendemben. Nem engedhetem, hogy egy német megverjen.

Szóval az időm nagy részét egyedül töltöm. Így persze jobban tudok haladni a szakdolgozatommal (mérés, mintaelőkészítés, irodalom olvasás, térképszerkesztés), és lévén, hogy alapvetően emiatt jöttem ki, ezt mindenképp értékelnem kell.

Boulderezni is jobb híján egyedül járok. Moritz-tól, egy német sráctól kölcsönkaptam a crashpad-jét (http://en.wikipedia.org/wiki/Bouldering_mat), így még attól sem kell félni, hogy összetöröm magam. (Ami azt illeti Moritz egy kivétel a németek között: már többször is írt nekem, és még válaszolt is, amikor én írtam neki.) Mendemondákból és fórumhozzászólásokból próbálom kideríteni, hogy hol vannak jó mászóhelyek, némi keresés után pedig általában meg is találom őket. Egyetem után kibiciklizem ezekre a helyekre, mászom pár órát a jó levegőn, aztán hazamegyek. Ez néha heti 3-szor is össze szokott jönni.

Hétfőnként Johannával salsázni járok. Ezt nem egyedül csinálom, hiszen most írtam, hogy Johannával táncolok. Milyen a salsa? A remek és a nagyon jó között van valahol, úgyhogy még mielőtt nagyon keseregnék az unalom miatt, leszögezném, hogy ez mindenképp üde színfolt a hétben. Jó dolog továbbá hétfőn és pénteken reggel 8-tól (na nem ez a jó benne) a természettudományos szakmai angol órám. Itt már legalább 5 cikket elolvastunk arról, hogy a szélerőművek környezetében miért döglik meg sok denevér. Nagyon változatosak és interaktívak az órák, sok a házi feladat, összességében életem egyik legjobb nyelvkurzusa.

És itt még nincs vége a pozitívumoknak. Júniusban ugyanis elutazom egy hétre az Alpokba, ráadásul ELTE-sekkel. Az útvonal: Genftől a Matterhornig. Nem tudom elmondani, hogy mennyire várom. Mert annál még sokkal jobban. Ez a terepgyakorlat meg fog érni egy külön bejegyzést is.

maradok szeretettel,

Robi-Bobi-Rambi

 A világ legszebb szökőkútja. Hildesheim.

 Robi bácsi Hildesheimban.

Felipével egyensúlyoztunk...

Egy 7a/6c+.sajna az operatőr (egy katica) lemaradt..

Egy izmos 6b+. Sajna az operatőr (egy bodobács) elaludt..

Ez még csak projekt (7a). 

u.i.: sajnos a telefonom elveszett. Mikor hazamegyek remélhetőleg ugyanaz marad a számom, csak a tieiteket kell majd begyűjtenem:) Addig elértek, skypeon, e-mailben, vagy arckönyvön.

újraéledtem!

Sziasztok!

Most már kicsúsztam mindenfajta megengedhető időkeretből, úgyhogy talán már csak néhányan, a legkitartóbbak néznek fel a blogomra: Nekik szóljon ez a bejegyzés.

Miért nem írtam? Mert nem történt semmi? Ez nem is lenne igaz, mert végülis azért csak jártam 5 országban az elmúlt hetekben. Mert nem volt hangulatom hozzá? Igen, és ez nem is szorul különösebb magyarázatra. Nem voltam képes vidító-moslyogtató dolgokat írni Nektek, ami eddig mindig is célom volt. Ne haragudjatok!

De kezdjük az elején, pontos időpont nélkül...gondolom sejtitek, hogy az elmúlt két hónapból fogok kiragadni részleteket. Voltam egy hétvégét Manchesterben. Ahogy sok minden mást is, ezt is nagynénimnek köszönhetem. Remek idő, és egy meglepően szép városkép fogadott minket pénteken, ezen a csúnyának gondolt helyen. Tiszta és szép utcák, hangulatos pubok, a férfiak nagy része pólóban (6-8 fok volt ott ekkor). Az emberek valami egészen érdekes nyelvet beszéltek itt, ami távolról sem hasonlított az angolra (azért pár szót néha elcsíptünk), de lehet, hogy csak ez a nagy hőség ment az agyukra egy kicsit. Szombaton kilátogattunk a Manchester Utd-Norwich City bajnokira, hogy megnézzük, hogy labdáznak a srácok. Elég ügyetlenek voltak, de végül a United csak begyötört valahogy négy gólt, úgyhogy örülhettünk mi is, meg a többi 75000 szurkoló is, hogy történt végre valami, és a 3 pont is megvan. Érdekes amúgy, hogy a United meccsekre szinte csak bérlettel és óriási szerencsével (ahogy mi) lehet bejutni, és a meccseken szinte kivétel nélkül teltház van...

Ez a manchesteri túra szinte még véget sem ért, visszajutottam Göttingenbe, és másnap már indultam is az éjszakai vonattal Párizsba. Egy alvókocsis vagonban utaztam, ahova én szálltam fel utoljára. Ennek eredményeképp a 6 fős szalonomban teljes sötétség és 5 horkoló ember fogadott, de nem estem kétségbe, úgyhogy fölmásztam a harmadikra , és befészkeltem magam az ismeretlen és szűk alvóhelyemre, ahol csak reméltem, hogy nem eszik meg engem valami szörny, akitől kis koromban mindig féltem a sötétben. Meglepetésemre reggel épségben ébredtem, és rövidesen megérkeztem a gyönyörű Párizs nagyon ronda pályaudvarára, arra, amelyik nagyon messze volt attól, ahonnan tovább akartam utazni Montpellierbe. Én jobban tudtam franciául, mint az ottaniak átlagban angolul, ami azért elég aggasztó volt eleinte, de ennek ellenére valahogy fölkerültem egy TGV-re, ami elröpített Montpellierig. Közben egész jól elbeszélgettem egy fekete gyerekkel, aki az előbb említett átlagot képviselte angoltudás terén, de nagyon hálás volt, hogy ilyen érdeklődő voltam (hiszen ismertek). Montpellierben találkoztam Felipével, aki épp 3 napos barcelonai túrájáról érkezett oda. Nagyon megörültünk egymásnak, és körbe is szaladtunk ezen a szép kis városkán. Egyetlen problémája volt a helynek, ami fölött azóta sem tudok napirendre térni, az a minden második lépésnél riasztóan szembeötlő és büdös kutyagumi. Skandallum.Úgyhogy egy éjszaka után tovább is utaztunk busszal Millauba, ahonnan egyből a csodálatos Gorges du Tarn nevezetű mászóhelyet akartuk célba venni. Na félre ne értsen senki, nem a kutyaürülék miatt döntöttük úgy, hogy itt akarunk mászni, hanem mert már 2 hónapja kitaláltuk, hogy Dél-Franciaországban fogunk mászni, Montpellier, Marseille és Avignon környéki mászóhelyeken. Sajnos ez csak terv maradt. Egy napos millaui tartózkodás után, mikor továbbra is vígasztalanul esett az eső (és a korábbi előrejelzésekel ellentétben a folytatás sem volt bíztatóbb), lefújtuk a túrát. Én gyorsan hazatelefonáltam, hogy megkérdezzem, hol van ezidőtájt jó idő Európában. Apukámtól azt a választ kaptam, hogy Barcelonában. Mivel Felipe épp pár napja volt ott, a barátnője pedig épp Montpellierben volt, szétváltak útjaink: Felipe az esős Montpellierbe (milyen őrültségekre képes az ember, ha nőről van szó...), én pedig egy igen gyors vonattal Barcelonába száguldottam. Itt remek szállásom volt egy  hostelben, de ami még ennél is felemelőbb volt: 23 fok, és napsütés fogadott. Mivel erre Göttingenben még július közepéig várni kell, kihasználtam az alkalmat, és pólóban-rövidnadrágban körbegyalogoltam ezt a remek várost. Nehéz szavakba önteni: pálmafák, narancsfák, szép nők, szép tenger, szép épületek, hangulatos éttermek, gördeszkások-korisok-bringások mindenhol. Egy mozgó-élő-fiatalságtól pezsgő város, nagyrészt modern építészeti csodákkal, mindenek előtt persze Gaudi alkotásaival. Három nap semmi alatt röppent el itt, még úgy is, hogy a nap nagy részében egyedül voltam, és csak este sikerült néhány angollal legurítani egy, kötőjel kettő sört. A pénzem sajnos elfogyott, úgyhogy Párizs felé vettem az irányt egy a gyorsnál is sebesebb, de még annál is drágább (csak a helyjegyért fizettem külön, egyébként interrail pass-szal utaztam) vonattal. Párizsból egy okosan elbliccelt helyjeggyel 50 perc alatt a majd' 200 kilométerre lévő Le Mansba utaztam (a TGV tényleg gyors), ahol meglátogattam drága apukámat, aki épp konferencián volt itt. Kicsit tájidegennek (igen, ez rá a legjobb szó) éreztem magam, nálamnál átlagban 40 évvel idősebb matematikusok között ebédelve, eléggé sáros vándorruhában, de a helyzetnek megvolt a maga a varázsa (ilyen szürreális helyzetekbe is csak én kerülhetek bele..).

A rövid kitérő után egy éjszakai vonattal Göttingenbe utaztam: itt - 8 fok és hó fogadott. Ez remek idő olyankor, amikor az ember nem tud elmenni síelni, és hógyolyózni is csak azzal a hóemberrel tud, amit ő maga épített, mivel más nincs a városban ilyenkor. Valahogy azért átvészeltem ezt a 2 hetet, és még olyan dolgokkal is egész jól haladtam, mint például a szakdolgozatom. Ez végülis nem is ártott, ha már ezért jöttem ki ide.

Kifejezetten örültem tehát, hogy a magányos Göttingából végre hazamehettem egy hétre. Itt sok szeretet, és vidám ember fogadott, vagy lehet, hogy csak ennyit láttam a szép hazámból, amit csak külföldről kezdtem el értékelni igazán. Az otthoni történésekkel most nem untatnék senkit, de ezen egy hét evés-ivásnak az eredményéről csak annyit mondanék, hogy nem fogytam le. Dagadt a keblem, hízott a májam, és hasonlók. Köszönöm mindenkinek ezt a remek hetet, és sajnálom, hogy nem sikerült sokakkal találkoznom...

De azóta már el is telt egy hét. Ezalatt háromszor bouldereztem sziklán. Ilyet nem csináltam, mióta októberben beköszöntött a tél. Nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire jó volt friss tavaszi levegőt szívni, ugrándozó őzeket látni, és hódolni egyik kedvenc hobbimnak, a mászásnak. Szerencsére az új mászótársam, Fabi, teljesen elvetemült, van kocsija, és ismeri a terepet, mellesleg sokkal jobban mászik nálam. Lassan a német mászószleng is ragad rám, mert hiszen a mászást is csak a nyelvtanulás miatt csinálom, ezt tudjátok.

Rövid történet: pénteken ünnepeltük Felipe szülinapját, de ezek a latinok nem bírják a pálinkát...

Ma elkezdődött a második félév is. Próbáltam minimális számú órát felvenni, hogy többet tudjak foglalkozni a szakdolgozatommal, de talán a blogírásra is több időm fog jutni:)

addig is pár kép, a fentebb leírtakkal kapcsolatosan, a teljesség igénye nélkül:

 Pedig csak falfestmény-Montpellier.

 Pedig csak falfestmény-Montpellier.

 Robi Millauban.

 Tetszett ez a vízvezeték.

Barcelona.

 Ez még Millau.

 Megehüdtem.

 Nem igaz, hogy mennyi narancs van Barcelonában, és senki nem szedi le.

 A Barcelonai Egyetemen.

 Barcelona a Parc Güellből.

 Parc Güell alulról...Gaudi alkotása.

 Hőségriadó, 8 fok, irány boulderezni!

 Mi az, hogy vezetőség :D (=pékek)?????? És egyébként is egy remekmű.

 Remek plafon!

Remélem azért végig bírtátok olvasni. Nagyon igyekeztem,

puszi és ölelés,

Robi-Bobi-Rambi

u.i. Bearanyozta a mai napomat egy képeslap-köszönöm Nektek! Katát pedig külön köszönet illeti, ugyanis ő sarkallt arra, hogy végre írjak a blogba! Köszönöm!

Egyest kaptam az egyetemen

Sziasztok!

Nem megy nekem ez a rendszeres blogírás, de az elkövetkező időszakban igyekszem kicsit összeszedni magam.

Lassan fél éve vagyok itt. Itt élek, itt tanulok, itt dolgozom. Furcsa is lenne, ha továbbra is annyi új benyomás érne, mint amikor idejöttem szeptemberben. De azért ne féltsetek, történt ez-az az elmúlt hetekben is:).


Az aktív társasági életről továbbra sem mondtam le. Minden második/harmadik színházas estén ott vagyok a társasággal, de a többit sajnos le kell mondanom a mászás miatt (tehát ha hétfőn, kedden, csütörtökön, vagy pénteken van színház). Ezen nincs sok minden magyarázni való, biztos vagyok benne, hogy Ti is ezt csinálnátok a helyemben. Megrendezésre került továbbá az első filmklub az én kezdeményezésemre, amit rövidesen továbbiak fognak követni. A téma nem kötött, szabadon ötletelhet mindenki. Hogy is lenne másképp, hiszen ez egy liberális ország.

Közben Istvánék is tesznek róla, hogy változatosan teljen a szabadidőm. Két hete a behavazott és szinte érintetlen Harzba mentünk túrázni Katával, Judittal és Istvánnal (Kata ugye évfolyamtársam, István a témavezetőm, Judit pedig az ő kedves felesége... így négyen képviseljük a magyar frontot a tanszéken). Sajnos követ nem sokat láttunk, mert be volt fedve minden hóval, de azért képzeletben odébb toltunk egy pár kőzetlemezt és felgyűrtünk néhány hegységet (egy átlagos beszélgetés témái két geológus között).

Ezt követően, múlt hét pénteken Istvánék elvittek magukkal egy vernisszázsra. Csak filmekben láttam eddig ilyesmit, de műértő lévén gyorsan akklimatizálódtam, és két állvakarás között határozottan meg tudtam mondani a műalkotások nagy részéről, hogy egyáltalán nem tetszenek. Az élmény ettől függetlenül felejthetetlen volt.

Kultúrával feltöltődve indultam tehát másnap kora reggel Berlinbe. Katával, Felipével (CHL), Elisával (BEL), Dillonnel (USA), Michaelaval (CZE), és Johannával (FIN).
Berlin érdekes. Nagy, sokszínű a lakosság, sok a jó múzeum és a szórakozási lehetőség. Sajnos ez utóbbit nem tapasztalhattam a saját bőrömön, mert éppen a világ 6 legfáradtabb emberével voltam itt, akik már 10-kor lefeküdtek aludni. A múzeumok közül "csak" a Pergamon Múzeumba mentünk be, ami már önmagában is többnapos program lehetne. Lenyűgözően gazdag gyűjtemény látható itt az egykori Görög Birodalom, Török Birodalom és Mezopotámia területéről. Az egyetlen szépséghibája az gyűjteménynek, hogy lopás az egész. Ez persze nem egyedülálló a világban (ld. pl. British Museum), de akkor is elgondolkodtató, hogy ezeket a műemlékeket csak megmentették a pusztulástól (ne feledjük, az előbb említett birodalmak ma részben Törökország, Irak, Irán, Szíria, stb. területére esnek), vagy csak szimplán ellopták őket.
A további "múzeumok" szabadtériek voltak, és nagyrészt az egykori nagy fallal foglalkoztak. Erről a témáról igyekeznek minél több bőrt lehúzni, amit néha kicsit túlzásnak érzek, de összességében mindenképp érdemes egyszer megnézni az egykori fal maradványait és elolvasni a hozzá tartozó leírásokat.
Egy érdekes kitérőt tettünk még a Reichstagba, ahová előzetes jelentkezés után ingyenesen be lehet menni, és fölmenni a kupolába. A kupola üvegből van, amiben egy csigafolyosón fölfelé haladva (és körbenézve) egy audio-guide segítségével megismerhetjük Berlin legfontosabb épületeit.
Összességében tehát Berlin: Érdekes, de nagyon ronda (ezt eddig nem írtam, hogy ne rontsam el a kedveteket).

Arról eddig nem írtam semmit, hogy mivel töltöttem az elmúlt hónapban az időm 90 %-át: tanultam és dolgoztam. Egy írásbeli vizsgám volt, ami Katának és nekem is egyes lett, egyedüliekként az évfolyamon. Na nem kell félni, itt az egyes a legjobb érdemjegy. A többi tárgyból beadandókért kapunk jegyet, amikre első hallásra csak legyint az ember, de ha belegondolunk, hogy ezeket németül vagy angolul kell megírnunk, akkor már nem is olyan egyszerűek. Tehát a vizsgaidőszak itt sem izgalmasabb, mint otthon. Viszont az itteni évfolyamtársaimmal való személyes kapcsolatom soha nem volt még ilyen erős: már egyszer elmentünk közösen ebédelni! Az, hogy eddig nem kerültünk közelebb egymáshoz, valószínűleg az én hibám. Ugyanis alapvetően zárkózott vagyok, nem érdeklődöm más emberek iránt, és nem utolsó sorban gyenge a torokcsakrám. Más magyarázatot nem tudok elképzelni.

Az elmúlt időszakot tehát pangás jellemezte az emberi kapcsolataim terén. Ebben benne van az, hogy a külföldiek közül sokan már elmentek/ nemsokára elmennek (ők csak fél évre jöttek), és akik maradtak, ők is a négy fal közé szorultak a tanulás miatt, vagy hazautaztak a félévi szünetre. Persze nem csüggedek, mert mint olvashattátok, a németek egymást lökdösik félre, hogy megismerhessenek, úgyhogy a bennük rejlő kapcsolatteremtési potenciál mindenképp bizakodásra ad okot.

Az egyetemi munkát továbbra is folytatom, és szerencsére egyre többféle feladatot kapok. Sajnos ez önmagában nem elég, úgyhogy folytatom a munkakeresést. Nem igazán maradt olyan munkakör, amire ne jelentkeztem volna, de sajnos eddig nem koronázta siker az erőfeszítéseimet. Egy ízben például kifejezetten morcos lettem. Egy nő hirdetésére jelentkeztem még február elején, akinek operációja volt, és kutyasétáltatót keresett az 5 kilós vérebének. Én ekkor úgy éreztem, hogy eljött az én időm. A mindig is idegesítő "mi leszel, ha nagy leszel?" kérdésre már 5 éves korom óta rutinból azt válaszolom, hogy "kutyasétáltató", mivel ez az álmom. Jelentkeztem is, de sajnos még választ se kaptam, az önéletrajzzal és rövid motivációs levéllel kiegészített pályázatomra. Leírtam a motivációs levélben, hogy kisujjamban van a kutyasétáltatás mikéntje, és emellett a németen kívül több idegennyelvet is meg tudok tanítani a kutyának. Ezért körülbelül 100 %, hogy elmebetegnek nézett a néni, de üsse kavics, most már tudom, hogy német nénikkel tilos viccelődni.

A képek most sem maradnak el :) :

Istvánnal a Harzban. Egy kedves kép.

Tanulás a felső szinten (aki észreveszi a hibát, az kap egy csokit)

 Felipével a Reichstagnál

 Csajok a Reichstagnál

 A Reichstag kupolájában.

 East Side Gallery (a leghosszabb megmaradt falrész) 

 Olvadunk fel...borzasztó hideg volt

 East Side Gallery közelről

És ez is!

Maradok továbbra is szeretettel és őszinte barátsággal,

Robi-Bobi-Rambi


u.i. Nagyon köszönöm a kedves leveleiteket, nagyon sokat jelentenek...sajnálom, hogy ilyen botrányosan sokára válaszolok csak rájuk!

újra itt

Sziasztok!

Remélem még nem ment el mindenkinek a kedve a blogom olvasásától. Elnézést, most kicsit hosszú volt a szünet. Szerencsére ez az idő sem telt eseménytelenül.

Karácsony előtt hazautaztunk Katával. Nagyon vártam már, igazából a hazaút előtti egy héthez képest csak az újbóli göttingeni visszatérésemkor volt nagyobb honvágyam. A haza- és visszaútról talán annyit érdemes mondani, hogy nem volt kényelmes. És úgy általában érdemes megjegyezni, hogy a Mc'Dobálsznál és a vasúti váróterem fapadjánál vannak  kényelmesebb alvóhelyek is.
De sebaj, annál jobb volt megérkezni Haza. Az első meglepetés a Keletiben ért, ahol miután megöleltem drága apukámat, egy csoport jó barát fogadott minket. Gyorsan a kezembe is nyomtak egy doboz jó Sopronit, hogy lenyugodjak a meghatottsággal kevert izgalomból. Erre az egészre nem tudok mást mondani, mint hogy "köszönöm" Nektek.

Az otthon töltött 2 hét érzésre hamarabb telt el, mint 2 nap. Hiányzott a családom, hiányoztak az emberek, akiket szeretek, és örültem, hogy végre Velük lehetek. Annyi szeretetet kaptam otthonról, hogy feltöltődtem a következő hazaútig.

Szerencsére jutott idő találkozni a barátokkal is, ha nem is sokáig, és ha nem is mindegyikőjükkel (sajnálom...). Azért szeretném kiemelni ezek közül a "vacsorázást" a fiúkkal, a Charlie 65 koncertet a Sportarénában, és a beöltözős szilvesztert. Soha rosszabb 2 hetet!


Január 5-én visszatértem az esős-hideg Göttingenbe. Nem volt kedvem hozzá. Maradtam volna még otthon, de most nem volt más választás. Szerencsére viszonylag hamar összegyűlt az itteni kis társaság, és folytattunk mindent ott, ahol abbahagytuk. Nevezetesen, lementünk Felipével mászni :), és elkezdtük tervezni az elkövetkező hetek szabadidős programjait. Mozi, színház, uszoda, hétvége Berlinben, és még ki tudja mennyi ötletünk volt-van.

De sajnos most van néhány hátráltató tényező is. Az egyik a tanulás... nem is értem, hogy miért kell az egyetemen tanulni, anélkül egész élvezetes lenne. A lényeg, hogy az elmúlt két hét szinte folyamatos tanulással, beadandó írással és munkával telt, ezért nem is volt időm írni a blogba sem. A másik a pénz. Igazából áldom az Eget, hogy eddig nem néztem rá a bankszámlámra, mert így nagyon sok stresszt megspóroltam az elmúlt hónapokban :). A helyzet az, hogy a jelenlegi munkám a jó órabér ellenére sem fedezi a költségeimet, ösztöndíjam pedig márciustól egyáltalán nem lesz. Külföldiek itt nem kapnak ösztöndíjat, de sajnos egyelőre úgy tűnik, hogy a munkaerőpiacon sem túl népszerűek. Jelentkeztem pincérnek, konyhai kisegítőnek és laborasszisztensnek is. A pozitívum, hogy legalább az utóbbira kaptam egy választ. Sajnos elutasítót, de ne legyünk telhetetlenek. Üsse kavics, nem adom fel ilyen könnyen!

Jó hír, hogy ma este kicsit fellélegezhetünk, ugyanis Elisa, a belga lány szülinapját ünnepeljük meg egy fergeteges bonbon- és koktélpartyval.

További jó hír, hogy maradhatok a mostani szállásomon júliusig, ami azt jelenti, hogy nem kell menedékotthonban töltenem az elkövetkező fél évet, ugyanis NINCS több kiadó szoba Göttingenben. Ennek oka a megváltozott német iskolarendszer (13 helyett 12 éves képzés), ami miatt most pár évig sokkal több diákszállásra lenne szükség az eddiginél.

A sokadik jó hír pedig, hogy ismét kaptok képeket is :)

 Ők még kora reggel is kikísértek!

 A boulder pince a központban. Ahol felfrissül a test és a lélek :).

 Futni mentem hóesésben- és amúgy odafutott hozzám egy róka:)

 Kilátás az ablakomból- tanulós időszakban be kell érni ilyen fényképekkel:)

 Lomtalanítás- ez az 5 tv épp senkinek se kellett.

 Ezt a bőrfotelt viszont valaki felvitte a konyhájába....

ÉN!!!!!!

Maradok továbbra is szeretettel, öleléssel és barátsággal,

Robi-Bobi-Rambi

u.i. köszönöm a visszajelzéseket a blogról, és köszönöm, hogy többen, igéreteteket betartva, gyakrabban kommunikáltok velem, mióta újra kijöttem